A modernitásban […] az Irónia Szörnye már nem a visszafogottság és az elzártság szolgálatában létezik. Kleist a legbuzgóbb híve, és az összes modern közül – talán Kafka kivételével – az, aki leginkább érzékeny az ősi csata iránt az Irónia Szörnyeteg és a kisebb istenek között. Kleist, és nem a német romantikusok, az első, aki megmutatja nekünk a szörnyeteg erejét, amelyet a narratív teljesség szolgálatába állít. Kleist, egy elméleti mágnes, ízlelgeti Kantot és Fichtét, Spinozát és Hölderlint, a Weltgeistot, a dialektikát és a szekularizációt – de ugyanígy ízlelgeti az ellenállást mindezekkel szemben, amellyel nem hagyja, hogy ezek az eszmék eluralkodjanak felette és nem hajlandó nekik alávetni az iróniát.

Az a tény, hogy nem hajlandó alávetni magát semmilyen fogalmi rendnek, lehetővé teszi számára, hogy egy olyan irodalmi abszolútumot gyakoroljon, amit mások csak elméletben tárgyaltak. Bár nincs olyan kleisti szöveg, amely ne imádná az Irónia Szörnyeteget, a legfergetegesebb formájában, az Amphitryon a legszubtilisebb és legrafináltabb munkája: a darab újra térképezi az isteni és emberi kapcsolatát Alkméné testén, ahol a két entitás szó szerint találkozik. Kleist ironikus átrendezése az ősi mítosznak és a kortárs értelemnek mindhárom főszereplőt (Alkménét, Amphitryont, Jupitert) az Irónia Szörnyeteg alá rendeli, bár különböző módon.

Silke Maria Weineck

RENDEZŐ: Botos Bálint
LÁTVÁNYTERVEZŐ: Jeli Sára Luca
ZENE: Bocsárdi Magor
SOUND DESIGN: Hodu Péter

Játsszák:
Rácz Endre, Adorjáni Nagy Zoltán, Barti Lehel András, Lung László Zsolt, Szabó Fruzsina, Pascu Tamara