A társadalom támaszai

Lila ákác

A társadalom támaszai Karsten Bernick átalakulását követi nyomon, ahogy az apai figurával való azonosulásból az anyai figurával való azonosulásba lép át

Ibsen drámai szövegei a főszereplő önmegjelenítésére irányítják az olvasó figyelmét. Ezek a szövegek hajlamosak a középpontba helyezni egy központi alakot, a főszereplőt, két másik karakter között, akik mindegyike a főszereplő egy-egy meghatározott látásmódját képviseli: ki ő és hogyan kellene viselkednie. Jellemzően ezek a főszereplő önképei Oidipális értelemben érthetők meg. Vagyis a főszereplő egy anyai és egy apai figura között áll. A cselekmény során a főszereplő azonosul (vagy nem azonosul) az egyik figurával a másik helyett. Például a […]

A társadalom támaszai Karsten Bernick átalakulását követi nyomon, ahogy az apai figurával való azonosulásból az anyai figurával való azonosulásba lép át, míg a Vadkacsa főszereplője, Hjalmar Ekdal, nem tesz ilyen váltást. Ily módon Ibsen szövegei az Oidipális krízist egy átdolgozott formában ábrázolják.

Oliver W. Gerland

RENDEZŐ: Botos Bálint
DÍSZLET- ÉS JELMEZTERVEZŐ: Bajkó Blanka-Alíz
ZENE: Bocsárdi Magor

JÁTSSZÁK:
Mátray László, Benedek Ágnes, Szőcs-Torma Márton, Gajzágó Zsuzsa, Fekete Zsolt, Szalma Hajnalka, Szakács László, Vass Zsuzsanna, Derzsi Dezső, Pignitzky Gellért, Nemes Levente, Kolcsár József, D. Albu Annamária, P. Magyarosi Imola

Mert a szépség maga is agitatív s végeredményben azonos az örök emberi jóval.

Képekkel van megrakva – de organikus, a regény organizmusához tartozó képekkel – az egész könyv, a fájdalom húrját pendítik meg e képek, s a hang tovább zeng az olvasó szívében. Humor is, e bájosan mosolygó s mosolyogtató humor, mintha elébb a fájdalom vizében fürdött volna meg.
A regény lokális értékei tökéletesek. Tökéletes, s szinte döbbenetesen élethű a miljő, tökéletes az élő, az utcáról a könyv lapjaira átsétált alakok külső élete, tökéletes a pesti gondolkodás s dialektikus összeolvadása, sehol egy hazug vagy hamis hang sem fájdítja fülünket. S mint a lencse a napsugarakat, úgy gyűjti össze, úgy sűríti erősebb fénybe a lokális tárgy és forma az egyetemleges emberi vágyakat.

Az alapmotívum: a kielégítetlen, mert kielégíthetetlen vágy fájdalma. A költészet örök motívuma ez időtlen idők óta, s az marad az idők végéig, a legtisztább tragikum ős forrásaként. Az ifjúság vágya, a teljesíthetetlen vágyak zenekara hangzik ki a könyvből s az ember a szimfónia végén megrettenve kap a szívéhez – Miért élek?
A művészet szépségének szuggesztiója elég ahhoz, hogy az ember – tudatosan vagy öntudatlanul – etikai eltűnődésre hajtsa fejét. Mert a szépség maga is agitatív s végeredményben azonos az örök emberi jóval. S csak a kultúra fejlődési fokán múlik, hogy az igazság és szépség emberi ésszel értett törvénye milyen művészi formában nyilvánul meg.

Déry Tibor

RENDEZŐ: Botos Bálint
SZÖVEGVÁLTOZAT: Guelmino Sándor
DÍSZLET- ÉS JELMEZTERVEZŐ: Bajkó Blanka-Alíz
KOREOGRÁFUS: Györfi Csaba

JÁTSSZÁK:
Sebestyén Hunor, Román Eszter, Tasnádi-Sáhy Noémi, Kardos M. Róbert, ifj. Kovács Levente, Gajai Ágnes, Hajdu Géza, Kiss Csaba,
Balogh Attila, Kocsis Anna, Fábián Enikő, Scurtu Dávid

YouTube Video